- Az állam célirányos támogatást kellene nyújtson a gazdaságnak
A cikk fő üzenete: A román államnak a gazdaság újraindítása érdekében azokat a termelő egységeket kellene támogatnia, amelyek hozzáadott értéket teremtenek. Irinel Gheorghe, az Építőipari Társaságok Szövetsége és Patronátusa (FPSC) alelnöke szerint a klasszikus állami támogatások helyett támogatott kamatozású hitelekre és olcsó(bb) energiára van szükség az ágazat versenyképességéhez, valamint a nyersanyaggyártás hazai hiányának felszámolására.
Ez az egyik kedvenc és emiatt sokat ismételgetett gazdasági témám. Nem pont ebben a formában, de gyakran elmondom, hogy egy országnak, jelen esetben Romániának, nem össze-vissza kellene különbözö támogatásokat nyújtani a vállalkozásoknak, hanem a legfontosabb az lenne, hogy eldöntsük, milyen gazdasági struktúrát szeretnénk 5-10- 50 év múlva és erre építsünk fel egy kőkemény fejlesztési stratégiát.
El kellene dönteni, hogy melyek azok a húzóágazatok, amelyeket fejleszteni szeretnénk és akkor pénzt, paripát, fegyvert ebbe az irányba kanalizálni, hosszútávú adókedvezményeket és egyéb kedvezményeket meghatározni ezeknek az ágazatoknak, és ide kanalizálni a vállalkozások támogatására szánt összes pénzt és egyéb forrást. A fejlődést természetesen nagyon szigorúan követni kell és az esetleges visszaéléseket ki kell szűrni.
Romániának sajnos nincs ilyen jellegű stratégiája, mindig arra adnak pénzt, amire Brüsszelben épp van forrás, viszont mint ország nem gondolkodunk időben, hogy az adott ciklus prioritásait aktívan befolyásoljuk úgy, hogy majd arra legyen pénz, amire nekünk a stratégiánk szerint kell. Ezért sokkal hatékonyabbak pl. a lengyelek, mert ők sokszor éjszakába húzódóan harcolnak azért, hogy az EU források kiírása egyeztetve legyen a lengyel igénnyel.
A cikkben a hőszigetelés és a hozzá kapcsolódó nyersanyag illetve energia paradoxon van kiemelve. A városok tele vannak tömbház-hőszigetelési projektekkel (30-35%-os energiamegtakarítás). Viszont milyen áron? A polisztirén a fő alapanyag, de a gyártásához szükséges alapanyagot (sztirol) Románia nem gyártja. Európából vagy Ázsiából importáljuk néhány nagy globális szereplőtől, akik a kereslet és az ország megítélése alapján diktálják az árakat. És a polisztirén gyártása nagyon energiaigányes, az energia ára viszont az egekben… Azaz, hiába van egy jó cél, ha az eléréséhez szükséges költségek túl magasak.
Ha lenne Romániának egy, az általam javasolt stratégiája, akkor ebben a stratégiában, ha a hőszigetelésnél maradunk, akkor pl. a sztirolnak zéró vagy nagyon alacsony vámtarifája kellene legyen, hogy minél olcsóbban megszerezhesse a romániai vállalkozó. Ez sajnos nem kivitelezhető, mivel az EU tagjaként a vámtarifa politika kizárolag Brüsszel hatásköre. Ebben az esetben viszont arra kellene összpontosítsunk, hogy a valamikor erős petrolkémiai iparunkat újraélesszük, hiszen ezzel nem csak a belföldi sztirol igényt tudnánk kielégíteni, hanem exportra is biztosítani tudnánk ezt a terméket. És persze az állam stratégiájában a húzóágazatok energiatámogatása is priorítás kellene legyen. Most persze, remélem mindenki érti, hogy a sztirolra kihegyezett eszmefuttatásom csak egy példa volt arra, hogy hogyan kellene stratégiában gondolkozni, hogyan kellene igazán hatásos gazdasági jövőképet építeni. Ezt céltudatosságnak hívják és jelen pillnatban sajnos határozottan hiányzik a román állam gondolkodásmódjából.
Aztán, a cikknél maradva, itt van a másik buktató, a technológiaváltás csapdája: A legtöbb hazai építőanyag-gyár a 2000-es évek elején épült, a gázkemencék mára elavultak és drágák. Át kellene állniuk elektromos technológiára. A hagyományos állami támogatások viszont gyakran munkahelyteremtéshez (vagy adókedvezményekhez) vannak kötve. A modernizáció és az automatizáció pont azt jelenti, hogy kevesebb emberre van szükség, így ezek a cégek sokszor kiesnek a tipikus támogatási keretekből. Szóval itt is kellene egy stratégiai szemléletváltás… És ez visszavezet az előbbi felvetésemhez: összehangolt stratégiai gondolkodás nélkül Románia gazdasága soha nem lesz igazán versenyképes.
- Minden befizetett euró után 3-at kaptunk vissza
Vitaindító: https://maszol.ro/gazdasag/Unios-merleg-minden-befizetett-euro-helyett-harmat-kaptunk-vissza
A cikk fő üzenete: A Banca Transilvania elemzése szerint a csatlakozás óta eltelt közel két évtizedben Románia hatalmas nettó haszonélvezője volt az Európai Uniónak, ugyanis 108,3 milliárd euró vissza nem térítendő támogatás érkezett, miközben 35,9 milliárd eurót fizettünk be a közös kasszába. Vagyis minden befizetett 1 euróra 3 euró támogatás jutott (+72,4 milliárd euró nettó többlet).
Ez a hír az előző téma („kell-e állami/nemzeti stratégia?”) tökéletes folytatása és ugyanakkor rávilágít néhány olyan fonákságra is, amelyek engem kimondottan zavarnak.
A jó hír az, hogy tényleg sok pénz befolyt az országba. Ennek is köszönhetően sikerült valamennyire felzárkózni az EU fejletteb országaihoz, hiszen, amint azt a cikk is megállapítja, a vásárlóerő-paritáson mért egy főre jutó GDP a 2007-es 44%-ról 78%-ra nőtt az uniós átlaghoz képest (+34 százalékpont). Ezért is hívják ezeket az alapokat felzárkoztatási (kohéziós alapoknak).
És ami szintén jó hír, az az, hogy nem csak pénzt kaptunk, hanem potenciális EU piacokat is. A román áruexport elérte a 96,6 milliárd eurót, aminek több mint 71%-a az EU belső piacára irányul.
És akkor most nézzük meg az érem másik oldalát.
Befolyt 72 milliárd euró nettó forrás, de közben mekkora hozzáadott értékű hazai ipart építettünk fel belőle? Elmondhatom, hogy ha nem is aktív pályázatíróként, de azért folyamatosan figyelemmel követtem az EU alapokat és folyamatosan az volt az érzésem, hogy Brüsszel adja a pénzt, de azért mindig odafigyel arra, hogy inkább fogyasztói piac maradjunk és ne teremtsünk gazdasági versenyt az EU kemény magjának. Éppen ezért, lehet, hogy mennyiségben megkaptuk a nekünk szánt felzárkóztatási alapokat, viszont ezek az alapok, a felhasználás korlátozása miatt nem feltétlenül hozták azt a gazdasági fellendülést, amelyet akkor hozhattak volna, ha az összes pénzt a stratégiai iparágak fejlesztésére lehetett volna felhasználni. Persze, ne hibáztassuk csak Brüsszelt, hiszen az előző témához kötötten elmondtam, hogy Romániának nem is igazán volt egy igazi stratégiája, viszont látom nap mint nap és sajnálom az a sok, feleslegesen elfolyó eurót, ami a nap végén csak abban segít minket, hogy ideig-óráig potensebb fogyasztók legyünk.
Csak egy példa az a sok pályázat, amelyet csak azért bonyolítanak, hogy jó sok embernek jó nagy fizetéseket lehessen adni, olyan célokkal, amelyek papíron jól mutatnak de a gyakorlatban semmit nem tesznek hozzá a gazdaság fejlődéséhez (a humánerőforrás-fejlesztési, tréning-, tanulmányíró és konferencia-pályázatok, a korábbi POSDRU / POCU típusú programok). A gyártósorok helyett sok milliárd euró folyt el megfoghatatlan „képességfejlesztésre”, aminek a végén a cég és az ország egyetlen új exportképes terméket sem állított elő.
Ahelyett, hogy a termelési kapacítások bővítésén és modernizálásán lenne a hangsúly.
Az is igaz, hogy az export nőtt, de az import még gyorsabban: a külkereskedelmi hiány óriási (főleg feldolgozott élelmiszerből, vegyiparból, gépekből), vagyis a nyugati pénz bejött az ajtón kohéziós támogatásként, majd a vásárlóerő megnövekedésével kiment az ablakon nyugati autók, műszaki cikkek és import élelmiszer formájában.
Aztán itt van a látszat-felzárkózás. A 78%-os EU-átlag úgy jön ki, hogy Bukarest-Ilfov és Kolozsvár 120-140%-on pörög, miközben Teleorman, Vaslui vagy Botoșani mélyszegénységben maradt. A kohéziós pénzek nem tudták felszámolni a regionális szakadékokat.
És akkor marad a kérdés: Tényleg Románia az unió egyik legnagyobb nyertese?